Amikor az ember “túl sokáig“ vagy “túl mélyen” gyászol, akkor a környezete hajlamos kritizálni, vagy továbblépésre motiválni. Meg kell értenünk, hogy nincsen „túl nagy fájdalom” egy ember elvesztése esetében. Amikor a környezet sietetti a gyászmunkát – még ha azt jóindulatból, szeretetből teszi is -, az kontraproduktív lehet.

A gyászoló azt érzi, valami nincsen vele rendben, és próbálja elrejteni fájdalmát, ezzel még inkább magára maradva. S ebben a magányban nem érzi megoszthatónak, felvállalhatónak az érzéseit, indulatait, dühét, félelmét, halálszorongását, egy biztonságos világba vetett hitének elvesztését.

A gyászkísérés során, éppen az a cél, hogy mindezen indulatok megoszthatóvá váljanak. A megfelelő szakember egy olyan társ, aki fogja a kezét a gyászolónak, s igazodik a tempóhoz, amivel gyógyulni próbál. A gyász nem egy lineáris függvény. Vannak visszaesések, méghozzá gyakrabban, mint számítanánk rá. Azt hisszük, elkezdett begyógyulni a tátongó seb, amit maga után hagyott az elhunyt, s aztán hirtelen felszakítja valami, s újra ömlik a vérünk. Van, aki egyedül marad a gyászával. Az olyan mondatok, hogy “tudom, hogy fáj, de hidd el, születhet még másik gyereked” vagy, hogy “újraházasodhatsz még, s leszel még szerelmes“ sokszor olaj a tűzre, ugyanis a gyászoló személy nem a jövőbeli gyereke után vágyik, s esze ágában sincs elvesztett szerelmét a közeljövőben pótolni. Hiszen jelenleg úgy érzi, pótolhatatlan.

A legtöbb esetben lelkünk összetört darabjai mégis képesek újrarendeződni. Mint amikor egy széttört vázát összeragasztunk. Látszanak rajta a repedések, sőt, talán vannak darabok, amelyek elvesztek, s nem illeszthetők vissza, de végül mégis alkalmas lesz rá, hogy újra nyíló virágot helyezzünk belé.

* A cím egy idézet Irvin D. Yalom & Marilyn Yalom: „Halálról és életről” című könyvéből