– az elmúlt néhány hónap margójára –

 

„Hiszek egy olyan lehetséges világban, ahol a kapcsolódás iránti szükséglet mélyen gyökerező motiváló erő, és amelyből senki nem maradhat ki… ahol a változás ugyan néha nehéz, de mindig lehetséges, akármennyire is megragadva érezzük magunkat egy adott pillanatban.”

/Sharon Salzberg/

Azt egyelőre nem tudhatjuk pontosan, hogy lesz-e folytatás, és ha igen, akkor hogyan. A bizonytalanságunk azonban valószínűleg már csökkent. Talán egyre kompetensebbnek (és talán egyre fáradtabbnak is) érezzük magunkat ezekben a megváltozott körülményekben. Ez arra is ad lehetőséget, hogy „itt és most” végig gondoljuk, mit tanultunk az elmúlt időszak viszontagságaiból, mi az, amire a krízis nélkül talán sosem lenne rálátásunk.

Amikor erős és intenzív érzelmekről beszélünk és hallunk, általában olyan képek társulnak hozzá, melyek kemények és szilárdak. Talán ezért is gondoljuk, hogy a kapcsolódás, az együttérzés és a kedvesség nem igazán erős érzések. Valóban igaz, ezek az érzelmek nem szilárdak, mint a szikla, nem kemények, mint a kő, vagy feszesek, mint egy ökölbe szorított kéz. Mégis, a szó igazi értelmében, talán a legnagyobb erővel bíró érzések: olyan erősek, mint a víz. Gondoljunk csak bele: a víz minden halmazállapotban képes formát ölteni, az élethez alapvető, elemi szükségletünk. Folyamatosan mozgásban van: áramlik, folyik, párolog, forr, olvad. A víz rugalmas, alkalmazkodik és folyamatosan interakcióban van, keresi a kapcsolatot környezetével. Mégis, idővel kialakítja magának a saját útját, akár egy kőkemény sziklán keresztül is. Néha talán megfagy, de aztán felolvad. A kedvesség és az együttérzés elsőre talán gyengének tűnnek a haraggal, ellenszenvvel, bosszúvággyal szemben, de valójában erősebbek és reziliensebb érzések. A saját kapcsolódási szükségletünkből nyernek energiát, és mindig olyan alakot öltenek (ha hagyjuk), ahogyan éppen szükségünk van rá. Építhetünk tehát gátakat, le is fagyaszthatjuk őket, ellenállhatunk, de előbb utóbb úgyis utat törnek maguknak.

Természetesen mindenkinek más és más, amit az elmúlt néhány hónap adott, de számomra a legfontosabb dolog, ami újra megerősítést nyert bennem, hogy az emberiség fizikai és érzelmi túléléséhez szükséges legnagyobb erő nem más, mint – a szó minden értelmében – a víz: az együttérzés, a kollektív érzelmi támogatás.

Lássuk be, „kötődésre éhező” élőlények vagyunk.

Szükségünk van egymás támogatására, megértésére és toleranciájára, amikor valami fáj, amikor sérülékenyek vagyunk. Még akkor is, ha fizikailag távol vagyunk, szükségünk van arra, hogy tudjuk: létezünk mások elméjében. Éppen ezért csak úgy erősödhetünk meg, ha képesek vagyunk érzelmileg kapcsolódni egymáshoz. Talán ez az idealisztikus elképzelés, a kollektív egymás felé fordulás életszerűtlennek tűnik. Pedig nem az. Az érzelmi izoláció, a kapcsolódás hiánya tudományosan alátámasztottan is traumatizáló hatású az ember számára. Dr. Sue Johnson, az Érzelemfókuszú Terápia megalkotója munkássága során az emberi kötődés és az idegrendszer működésének kapcsolatát is kutatta. Amikor elutasítva és elhagyva érezzük magunkat, az idegrendszerünk ezt az érzést, pont ugyanolyan veszélynek és stressznek értékeli, és a jól ismert „küzdj vagy menekülj” reakciót váltja ki a szervezetünkből. Ha ez a veszély hosszú ideig fennáll, akkor sérülékennyé, kiszolgáltatottá válunk és kimerül a szervezetünk. Ráadásul, amikor azt érezzük, hogy nem biztonságos kötődni a környezetünkhöz, hajlamosak vagyunk arra is, hogy agresszióval vagy éppen ellenkezőleg, izolációval válaszoljunk, amivel még jobban eltávolodunk másoktól, ezáltal még inkább egyedül érezzük magunkat, csökkentve ezzel az amúgy is törékeny biztonságérzetünket. Ezért – paradox módon – minél erősebb a készségünk a kapcsolódásra, annál kevésbé visel meg minket a szeparáció. A kötődési mintázatainkat egészen korai időszakból, csecsemő- és gyermekkorunkból hozzuk magunkkal, de felnőttként képesek lehetünk ezeket a kötődési mintázatainkat az új kapcsolódási tapasztalatainkkal átírni. A csecsemő, amikor a számára fontos kötődési személy nem elérhető érzelmileg, vagy nem válaszkész, nem tehet mást, mint sír, üvölt, hogy felhívja magára a figyelmet. Amikor erre sem kap visszajelzést, kimenekül a helyzetből, elfordul, magába fordul, azt tanulja meg, hogy egyedül kell megküzdenie érzéseivel.

A világot most nem csak a COVID-19 betegíti meg, hanem az a vírus is, melyet úgy hívunk: az érzelmi kapcsolódás hiánya. A járvány egy lehetőséget adott arra, hogy közelebb érezzük magunkat egymáshoz vallástól, nemzetiségtől és nemtől függetlenül is. Ahogyan körülölel minket a krízis, esélyt is ad arra, hogy egymásra találjunk a széthúzásban, és a fizikai távolságtartás mellett érzelmileg közelebb kerülhessünk egymáshoz. Vannak, akik udvariasabbá, nyitottabbá és kedvesebbé váltak egymással az elmúlt időszakban, hiszen realizálták, hogy egymás kezében (is) van az életük. És vannak olyanok is, akikben a fizikai távolság az érzelmi távolságtartást vagy agressziót, dühöt, frusztrációt váltotta ki. Ne felejtsük el, hogy ők sem elítélhetőek. Ezt tanulták meg. Valamikor nekik ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy túléljenek. Abban viszont segíthetünk magunknak és másoknak is, ha képesek vagyunk ezt felismerni, elfogadni, és lehetőséget adunk önmagunknak és másoknak egy újfajta biztonságos kapcsolódás megismerésére, a kötődési mintázatunk átírására.

Forduljunk magunk felé kíváncsisággal: mit élünk át ebben a végtelen pillanatban, amit úgy hívunk: most?

Nehezebb napokon gyakran azt éreztem, mintha a világ összes érzését egyszerre élném át. Örömet és szomorúságot; csalódottságot és megkönnyebbülést; félelmet és bátorságot; magányt és kapcsolódást. Az, hogy engedjük magunknak egyszerre érezni mindezeket az érzéseket, óriási energiát igényel. És ebben az állapotban nem könnyű még mások érzéseire is befogadónak lennünk, főleg akkor, ha részben tudatosan, részben tudattalanul, de próbáljuk magunkat távol tartani ezektől. S mindezt azért a vélt igazságért, hogy ezzel majd megóvjuk magunkat, és kevésbé leszünk sérülékenyek. Amikor azonban megváltoztatjuk attitűdünket és képessé válunk biztonságban és kíváncsian fordulni önmagunk felé, akkor tudunk valójában jelen lenni kapcsolatainkban is. Amikor őszinte, gyermeki kíváncsisággal fordulunk önmagunk és mások felé, anélkül, hogy a már előzetesen kialakított gondolataink (ítéleteink) vezérelnének minket, akkor válunk igazán képessé arra a bizonyos biztonságos kapcsolódásra. A legnehezebb része talán az, hogy elég bátrak legyünk ehhez lelassítani és ítélkezésmentesen elfogadni önmagunkat, utat engedve ezzel a bennünk lévő „víznek”. Még akkor is, ha sziklákat kell ehhez repeszteni és valami más, új és ismeretlen az, ami ránk vár.

Képesek vagyunk-e ebben a pillanatban abbahagyni mindent egy pár percre, venni egy mély levegőt, és csak önmagunkra figyelni? Érzed már a vizet?

Dr. Gács Boróka