Szerelem a korona idején
Amikor Kínában elrendelték az egy hónapig tartó karantént a koronavírus terjedése elleni harcban, a Global Times beszámolója szerint Vuhanban rekordot döntött a válókeresetet benyújtó párok száma. Ennek oka az lehet, hogy a vírus nem csak testünket, de bizonyos értelemben ugyanolyan láthatatlanul lappangva a saját érzéseinket és kapcsolatainkat is megfertőzheti. Mit tehetünk vajon azért, hogy az összezártság, vagy éppen az elzártság és a magány ne az ellenségünkké, hanem kapcsolataink fejlődésének segítőjévé váljon? A vírus manifeszt terjedésének megállításának, lelassításának a kulcsa az elzárkózás. Ezzel ellentétben az érzéseinkkel és kapcsolatainkkal nem az a feladatunk, hogy bezárjuk őket.
Ennek eredménye ugyanis nagy valószínűséggel az lesz, hogy „haragunk sánca mögé rejtjük félelmünket”. A harag viszont az ellen fog irányulni, aki a legközelebb van, a párunk, családunk vagy önmagunk felé. Viszont, ha ügyesen és gondosan bánunk érzéseinkkel, „a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, hogy ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat”.
”Az emberek nem egyszer s mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat.”
Az első lépés, amit tehetünk annak érdekében, hogy kapcsolati és érzelmi immunitásunkat növelni tudjuk, az, hogy tisztázzuk, hol is tartunk most éppen a személyes és párkapcsolati fejlődésünkben. Fontos tudnunk ugyanis, hogy mindannyian egyénileg és párkapcsolataink vonatkozásában is egy élethosszon át tartó fejlődésen megyünk keresztül, melynek meghatározott szakaszai és krízisei vannak. Amikor azonban ezek a normális ütemben zajló szakaszok és krízisek egy nem várt, például a vírus okozta krízissel találkoznak, sokkal érzékenyebbé és sebezhetőbbé válunk.
Érdekes módon párkapcsolatainkban lényegében megismételjük az anya-gyermek kapcsolat kötődés fejlődésének lépéseit. Így, az első szakasz lesz a szimbiózis időszaka: ilyenkor a pár szinte egybeolvad, a különbségek, negatív érzelmek háttérbe szorulnak, ez a rózsaszín köd, a „mi” időszaka. A következő lépcső, mely gyakran okoz konfliktusokat, az „én”, a differenciálódás időszaka. Ebben a szakaszban a figyelmünk újra önmagunkra, a saját szükségleteinkre irányul, a különbségek kezdenek kirajzolódni és elkezdjük a másikat önmaga valójában látni.
Ebben a szakaszban az a cél, hogy egyik fél se érezze magát korlátozva, de a biztonság igénye is teret kapjon. A különbségek elfogadása és annak a képessége, hogy az intimitást megtartva tudunk egymás nélkül is létezni vezet minket majd az érett párkapcsolat felé. A következő szakasz lényegében ennek a differenciálódásnak a gyakorlása lesz. Ebben az időszakban teljesen rendjén való, ha csökken az igény a biztonságra, és az önmegvalósítás megelőzi a kapcsolat jelentőséget. Ez a szakasz érthető módon a legterheltebb időszak, főleg akkor, ha a pár egyik tagja még egy korábbi szakaszban érezné biztonságban önmagát. Végül, ha ennek a szakasznak a krízisével is meg tudunk küzdeni, átléphetünk az újraközeledés stádiumába, melyben ismét az egymás felé fordulás, az összetartozás átélése lesz az elsődleges. A bizalom megszilárdul, a pár mindkét fele tudja, hogy ha a másik távol van, akkor sem hagyja el. Ezt a korszakot a konszenzusra törekvés jellemzi, az „én” és a „mi” között az dönt, hogy éppen melyik a fontosabb.
„Ha különböző utakon is, de el kell jutnunk ahhoz a felismeréshez, hogy másképpen nem megy: vagy így élünk együtt, vagy sehogy, vagy így szeretjük egymást, vagy sehogy, mert a szerelemnél (most) nincs nehezebb dolog a világon.”
Az első lépés, amit tehetünk annak érdekében, hogy kapcsolati és érzelmi immunitásunkat növelni tudjuk, az, hogy tisztázzuk, hol is tartunk most éppen a személyes és párkapcsolati fejlődésünkben. Fontos tudnunk ugyanis, hogy mindannyian egyénileg és párkapcsolataink vonatkozásában is egy élethosszon át tartó fejlődésen megyünk keresztül, melynek meghatározott szakaszai és krízisei vannak.
Amikor azonban ezek a normális ütemben zajló szakaszok és krízisek egy nem várt, például a vírus okozta krízissel találkoznak, sokkal érzékenyebbé és sebezhetőbbé válunk. Érdekes módon párkapcsolatainkban lényegében megismételjük az anya-gyermek kapcsolat kötődés fejlődésének lépéseit.
Így, az első szakasz lesz a szimbiózis időszaka: ilyenkor a pár szinte egybeolvad, a különbségek, negatív érzelmek háttérbe szorulnak, ez a rózsaszín köd, a „mi” időszaka. A következő lépcső, mely gyakran okoz konfliktusokat, az „én”, a differenciálódás időszaka. Ebben a szakaszban a figyelmünk újra önmagunkra, a saját szükségleteinkre irányul, a különbségek kezdenek kirajzolódni és elkezdjük a másikat önmaga valójában látni. Ebben a szakaszban az a cél, hogy egyik fél se érezze magát korlátozva, de a biztonság igénye is teret kapjon. A különbségek elfogadása és annak a képessége, hogy az intimitást megtartva tudunk egymás nélkül is létezni vezet minket majd az érett párkapcsolat felé. A következő szakasz lényegében ennek a differenciálódásnak a gyakorlása lesz. Ebben az időszakban teljesen rendjén való, ha csökken az igény a biztonságra, és az önmegvalósítás megelőzi a kapcsolat jelentőséget.
Ez a szakasz érthető módon a legterheltebb időszak, főleg akkor, ha a pár egyik tagja még egy korábbi szakaszban érezné biztonságban önmagát. Végül, ha ennek a szakasznak a krízisével is meg tudunk küzdeni, átléphetünk az újraközeledés stádiumába, melyben ismét az egymás felé fordulás, az összetartozás átélése lesz az elsődleges. A bizalom megszilárdul, a pár mindkét fele tudja, hogy ha a másik távol van, akkor sem hagyja el. Ezt a korszakot a konszenzusra törekvés jellemzi, az „én” és a „mi” között az dönt, hogy éppen melyik a fontosabb.
„Ha különböző utakon is, de el kell jutnunk ahhoz a felismeréshez, hogy másképpen nem megy: vagy így élünk együtt, vagy sehogy, vagy így szeretjük egymást, vagy sehogy, mert a szerelemnél (most) nincs nehezebb dolog a világon.”
Az összezártság elviseléséhez, akármilyen életszakaszban is vagyunk, nagy önfegyelem és empátia szükséges. Segít, ha észben tartjuk, hogy a másiknak sem feltétlenül jó ez a helyzet, ugyanolyan és egy sor más szorongással küzdhet ő is. Paradox módon, ez az időszak kiválóan alkalmas arra, hogy jobban megismerjük egymást, és megtanuljuk megérteni és tolerálni a másikat, annak érdekében, hogy egy érettebb párkapcsolat fázisába lépjünk.
Hiszen rá vagyunk kényszerítve arra, hogy belépjünk a másik történetébe. Abba a történetbe, ami lehet, hogy egészen más lesz, mint gondoltuk. Sokszor annyira figyelünk a saját gondolatainkra és érzéseinkre, hogy képtelenek vagyunk elképzelni, mi lehet a másik fejében, mire van szüksége, mit lát/hall és nem lát/hall meg belőlünk. Adjunk lehetőséget tehát magunknak, hogy a másik perspektívából lássuk az életünket, mert csak így találhatjuk meg a megoldást. Használjuk bátran a varázsszavakat: bocsánat, köszönöm. A hála és a megbocsátás ugyanis tényleg olyan, mint a varázslat, hosszú távon rengeteg pozitív érzést visz a kapcsolatba. Köszönjünk meg minden nap valamit a másiknak, függetlenül attól, össze vagy elzárva éljük a mindennapjainkat.
Mindezek mellett természetes vágyunk, hogy szükségünk van az elkülönülésre, ami nem biztos, hogy ugyanazt és ugyanannyi időt jelent mindenki számára. Kiemelten fontos, hogy ítélkezésmentesen támogatni tudjuk ebben is egymást. Tehát figyeljünk arra, hogy mindenkinek legyenek feladatai, de hagyjunk teret az “én időnek” is. Tudatosan tervezzük meg azt az időt is, amikor mindenki saját magával foglalkozik. Keressük meg, hogy mi az, ami kikapcsol, és kisimítja az idegeinket. Lehetünk kreatívak a közös programokkal is: élvezzük, hogy (ha) van időnk egymással reggelizni vagy végezzünk együtt valamilyen testmozgást, akár online is. Szervezzünk online találkozókat, tartsuk a kapcsolatot a szeretteinkkel, barátainkkal.
Ez akkor a legfontosabb, ha távol vagyunk másoktól, vagy akár egy kapcsolat elején, amikor még alig ismerjük a másikat. Használjuk bátran az online felületeket arra, hogy alaposan megismerjük egymást, azért, hogy amikor ennek az egésznek vége lesz, Marquez regényének az álmát éljük majd át: „…egyszer csak levette az arcát, azt, amit ő olyan jól ismert, merthogy az csak álarc volt rajta, de pontosan olyan volt, mint az alatta lévő igazi arca.”
„Az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek.”
Végül, ha ebben a nehéz időszakban egyedül is vagyunk, vegyük észre: egyre közelebb kerülünk egymáshoz, azáltal, hogy fizikailag egyre jobban eltávolodunk. Ez a krízis egy lehetőség arra, hogy megváltoztassuk az egymáshoz és önmagunkhoz való viszonyulásunkat. Képesek vagyunk-e tehát ezt a helyzetet egy lehetőségnek tekinteni, hogy önmagunkat megismerjük és érett felnőtté váljunk, ami elengedhetetlen az érett kapcsolathoz is.
Ebben az értelemben ez az elkülönülés, a legjobb lehetőség az elköteleződés megtanulására is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy izolálnunk kellene magunkat, de jó alkalom arra, hogy ne csak arra figyeljünk, hogy mások mit gondolnak rólunk, hanem hogy mi magunkról hogyan vélekedünk, hogyan reagálunk, milyen szükségleteink vannak. Figyeljünk a jelenünkre, önmagunkra, figyeljünk arra, hogy bárhová megyünk, ott vagyunk**. Itt az alkalom tehát, hogy megbarátkozzunk magunkkal és tapasztalásainkkal, mely magában foglalja a testünket, tudatunkat, szívünket. Nem kell sehová eljutnunk, csak mennünk az úton. Nem kell, hogy elvárásaink legyenek, hanem egyszerűen csak ismerjük fel, hogy hol tartunk. Nem kell folyton tennünk, csak lennünk. Hát nem felszabadító?
*az idézetek Gabriel Gacia Marquez: „Szerelem a kolera idején” című művéből származnak
** utalás Jon Kabat-Zinn: „Bárhová mész, ott vagy” című könyvére
Felhasznált irodalmak és weboldalak:
Salzberg, S. (2017). Real love: The art of mindful connection. Flatiron Books.
https://elemental.medium.com/kindness-is-more-infectious-than-covid-19-bad8b8616a8e
A tolerancia nemzetközi napjának margójára
Az idei évben először, ennek kapcsán egy online közösségformáló programsorozatot indítottunk, melynek célja a tolerancia fontosságára és az intolerancia veszélyeire való figyelem felhívása mellett az is volt, hogy ebben a nehéz, sokszor bizonytalan és kiszolgáltatott időszakban kicsit közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Valamint hangsúlyozni, hogy az önmagunk felé mutatott elfogadás és tolerancia épp olyan fontos a lelki egészségünk megőrzésének érdekében.
A jelentkezők ennek keretében részt vettek egy önismeret-fejlesztő interaktív workshop-on, illetve egy, a szolidaritás tematikájára illesztett közös relaxációs gyakorlaton. Ezen túlmenően a közösségi médiában egy, az egész hétre vonatkozó “kedvesség – kihívást” is indítottunk. Arra szeretnénk bíztatni kollégáinkat és hallgatóinkat, hogy a “tolerancia hetének” végeztével is csatlakozzanak a kihíváshoz, és legyen közös célunk minden nap kedvesnek lenni!
Miért fontos ez a téma éppen most, amikor mindenki a járvánnyal van elfoglalva?
Az elmúlt év, a pandémia mindannyiunk életét megváltoztatta. Néhány hónappal ezelőtt még elképzelhetetlen volt számunkra, hogy nem akkor megyünk ki a lakásból, amikor mi szeretnénk, vagy az, hogy az a legfontosabb egészségvédő eszközünk, hogy távol tartjuk magunkat egymástól. Ez a krízis emlékeztet minket arra, hogy mennyire fontos a szabadságunk és hogy mennyire szükségünk van az emberi kapcsolatokra. Mégis, mintha a szolidaritás érzése, az összefogás és együttérzés ereje gyengült volna az elmúlt hónapokban a kezdeti lelkesedéshez képest. A társadalmunk egyre inkább saját ellenségévé válik egy olyan küzdelemben, melyben elméletileg egy csapatban játszunk.
Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ez a vírus mennyire veszélyes. Olyan kifejezéseket tanultunk meg az elmúlt időszakban, amelyekre sokan sosem gondoltunk volna, hogy ismerni fogjuk (pl. R- érték, a vírus fertőzőképessége, vagy a “lapítani a görbét”kifejezés). A járvány megfertőzött minket a félelemmel, a szorongással és a haraggal is, ami sokunkban a kimerültséget, a magányt, tehetetlenség és a szorongás érzését kelti.
Egyre gyakoribb az interneten megjelenő elfojtott agresszió kifejeződése is. Ez nem meglepő, hiszen évtizedes kutatások szólnak arról, hogy amikor félünk valamitől, amikor tehetetlenek vagyunk, akkor gyakran agresszívebbé válunk. És eközben annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy mások felett ítélkezzünk, hogy elfelejtkezünk valami igazán fontosról. Valami fontosabbról, mint a járványhelyzet. Ez nem más, mint az egymás iránt mutatott kedvesség és elfogadás.
Lehet fertőzőbb a kedvesség, mint a COVID-19?
Az úgynevezett érzelmi ragály az egyik legelemibb mechanizmus, ami révén megérezzük, hogy mit él át a másik. Az érzelmi ragály során a másik érzelme automatikusan átragad ránk, és ugyanazt érezzük, mint ő. Tehát, viselhetünk maszkot, hogy megelőzzük a járvány terjedését, de az “érzelmi fertőzést” nem állítja meg, nem előzhető meg távolságtartással. Az internetnek hála (metaforikusan) bárkinek az elméjére rátüsszenthetünk bárhol a világban.
És amikor ennek a ragálynak a középpontjában az elfogadás, a szolidaritás és a kedvesség van, akkor az elpusztítja a félelmet, az aggodalmainkat, és azt az érzést, hogy egyedül vagyunk ebben az egész káoszban. Reményt ad és arra inspirál, hogy a másik is viszonozza ezt a kedvességet. És minél inkább fertőzöttek vagyunk, annál erősebb lesz a személyes R értékünk, azaz a fertőzőképességünk… és azt érezzük, hogy fontosabb az, hogy kedvesek legyünk, mint az, hogy igazunk legyen. Nem tagadom, miközben ezeket a sorokat írom, én magam is arra gondolok, milyen jó érzés tenni valamit, hatni másokra… “kedvesnek” lenni.
Engedjük hát meg magunknak, hogy a pandémia a szolidaritás, a közös elhatározások és az együttműködés történetévé váljon. Mondjuk ki a ki nem mondott szavainkat. Mondjuk ki, hogy szeretjük a szeretteinket. És ne feledkezzünk meg önmagunkról sem. Ne csak másokkal, önmagunkkal is legyünk elfogadóak és türelmesek. Vegyük észre, hogy amikor félünk, mi is elkövetünk hibákat, vagy elhamarkodott kijelentéseket teszünk.
Az ítélkező érzelmi reakciók védekezést szülnek, és arra sarkallják az embereket, hogy azonosuljanak egy csoporttal, miközben leértékelnek másokat. Mindamellett, hogy most minden eddiginél jobban be kell tartanunk a mindannyiunk védelmét szolgáló szabályokat. A szabadság pedig azzal a felelősséggel jár, hogy tiszteletben kell tartanunk mások jogait az indokolatlan veszélyektől való szabad életre.
Növeld tehát az R-értékedet és ne lapítsd a kedvesség görbéd! Menj ki, és mosolyogj a maszkon keresztül! Pusztítsd el mások félelmét és magányát! Mert csak így fogunk tudni továbblépni. Együtt.
Felhasznált irodalmak és weboldalak:
Salzberg, S. (2017). Real love: The art of mindful connection. Flatiron Books.
https://elemental.medium.com/kindness-is-more-infectious-than-covid-19-bad8b8616a8e
Légy olyan erős, mint a víz!
– az elmúlt néhány hónap margójára –
„Hiszek egy olyan lehetséges világban, ahol a kapcsolódás iránti szükséglet mélyen gyökerező motiváló erő, és amelyből senki nem maradhat ki… ahol a változás ugyan néha nehéz, de mindig lehetséges, akármennyire is megragadva érezzük magunkat egy adott pillanatban.”
/Sharon Salzberg/
Azt egyelőre nem tudhatjuk pontosan, hogy lesz-e folytatás, és ha igen, akkor hogyan. A bizonytalanságunk azonban valószínűleg már csökkent. Talán egyre kompetensebbnek (és talán egyre fáradtabbnak is) érezzük magunkat ezekben a megváltozott körülményekben. Ez arra is ad lehetőséget, hogy „itt és most” végig gondoljuk, mit tanultunk az elmúlt időszak viszontagságaiból, mi az, amire a krízis nélkül talán sosem lenne rálátásunk.
Amikor erős és intenzív érzelmekről beszélünk és hallunk, általában olyan képek társulnak hozzá, melyek kemények és szilárdak. Talán ezért is gondoljuk, hogy a kapcsolódás, az együttérzés és a kedvesség nem igazán erős érzések. Valóban igaz, ezek az érzelmek nem szilárdak, mint a szikla, nem kemények, mint a kő, vagy feszesek, mint egy ökölbe szorított kéz. Mégis, a szó igazi értelmében, talán a legnagyobb erővel bíró érzések: olyan erősek, mint a víz. Gondoljunk csak bele: a víz minden halmazállapotban képes formát ölteni, az élethez alapvető, elemi szükségletünk. Folyamatosan mozgásban van: áramlik, folyik, párolog, forr, olvad. A víz rugalmas, alkalmazkodik és folyamatosan interakcióban van, keresi a kapcsolatot környezetével. Mégis, idővel kialakítja magának a saját útját, akár egy kőkemény sziklán keresztül is. Néha talán megfagy, de aztán felolvad. A kedvesség és az együttérzés elsőre talán gyengének tűnnek a haraggal, ellenszenvvel, bosszúvággyal szemben, de valójában erősebbek és reziliensebb érzések. A saját kapcsolódási szükségletünkből nyernek energiát, és mindig olyan alakot öltenek (ha hagyjuk), ahogyan éppen szükségünk van rá. Építhetünk tehát gátakat, le is fagyaszthatjuk őket, ellenállhatunk, de előbb utóbb úgyis utat törnek maguknak.
Természetesen mindenkinek más és más, amit az elmúlt néhány hónap adott, de számomra a legfontosabb dolog, ami újra megerősítést nyert bennem, hogy az emberiség fizikai és érzelmi túléléséhez szükséges legnagyobb erő nem más, mint – a szó minden értelmében – a víz: az együttérzés, a kollektív érzelmi támogatás.
Lássuk be, „kötődésre éhező” élőlények vagyunk.
Szükségünk van egymás támogatására, megértésére és toleranciájára, amikor valami fáj, amikor sérülékenyek vagyunk. Még akkor is, ha fizikailag távol vagyunk, szükségünk van arra, hogy tudjuk: létezünk mások elméjében. Éppen ezért csak úgy erősödhetünk meg, ha képesek vagyunk érzelmileg kapcsolódni egymáshoz. Talán ez az idealisztikus elképzelés, a kollektív egymás felé fordulás életszerűtlennek tűnik. Pedig nem az. Az érzelmi izoláció, a kapcsolódás hiánya tudományosan alátámasztottan is traumatizáló hatású az ember számára. Dr. Sue Johnson, az Érzelemfókuszú Terápia megalkotója munkássága során az emberi kötődés és az idegrendszer működésének kapcsolatát is kutatta. Amikor elutasítva és elhagyva érezzük magunkat, az idegrendszerünk ezt az érzést, pont ugyanolyan veszélynek és stressznek értékeli, és a jól ismert „küzdj vagy menekülj” reakciót váltja ki a szervezetünkből. Ha ez a veszély hosszú ideig fennáll, akkor sérülékennyé, kiszolgáltatottá válunk és kimerül a szervezetünk. Ráadásul, amikor azt érezzük, hogy nem biztonságos kötődni a környezetünkhöz, hajlamosak vagyunk arra is, hogy agresszióval vagy éppen ellenkezőleg, izolációval válaszoljunk, amivel még jobban eltávolodunk másoktól, ezáltal még inkább egyedül érezzük magunkat, csökkentve ezzel az amúgy is törékeny biztonságérzetünket. Ezért – paradox módon – minél erősebb a készségünk a kapcsolódásra, annál kevésbé visel meg minket a szeparáció. A kötődési mintázatainkat egészen korai időszakból, csecsemő- és gyermekkorunkból hozzuk magunkkal, de felnőttként képesek lehetünk ezeket a kötődési mintázatainkat az új kapcsolódási tapasztalatainkkal átírni. A csecsemő, amikor a számára fontos kötődési személy nem elérhető érzelmileg, vagy nem válaszkész, nem tehet mást, mint sír, üvölt, hogy felhívja magára a figyelmet. Amikor erre sem kap visszajelzést, kimenekül a helyzetből, elfordul, magába fordul, azt tanulja meg, hogy egyedül kell megküzdenie érzéseivel.
A világot most nem csak a COVID-19 betegíti meg, hanem az a vírus is, melyet úgy hívunk: az érzelmi kapcsolódás hiánya. A járvány egy lehetőséget adott arra, hogy közelebb érezzük magunkat egymáshoz vallástól, nemzetiségtől és nemtől függetlenül is. Ahogyan körülölel minket a krízis, esélyt is ad arra, hogy egymásra találjunk a széthúzásban, és a fizikai távolságtartás mellett érzelmileg közelebb kerülhessünk egymáshoz. Vannak, akik udvariasabbá, nyitottabbá és kedvesebbé váltak egymással az elmúlt időszakban, hiszen realizálták, hogy egymás kezében (is) van az életük. És vannak olyanok is, akikben a fizikai távolság az érzelmi távolságtartást vagy agressziót, dühöt, frusztrációt váltotta ki. Ne felejtsük el, hogy ők sem elítélhetőek. Ezt tanulták meg. Valamikor nekik ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy túléljenek. Abban viszont segíthetünk magunknak és másoknak is, ha képesek vagyunk ezt felismerni, elfogadni, és lehetőséget adunk önmagunknak és másoknak egy újfajta biztonságos kapcsolódás megismerésére, a kötődési mintázatunk átírására.
Forduljunk magunk felé kíváncsisággal: mit élünk át ebben a végtelen pillanatban, amit úgy hívunk: most?
Nehezebb napokon gyakran azt éreztem, mintha a világ összes érzését egyszerre élném át. Örömet és szomorúságot; csalódottságot és megkönnyebbülést; félelmet és bátorságot; magányt és kapcsolódást. Az, hogy engedjük magunknak egyszerre érezni mindezeket az érzéseket, óriási energiát igényel. És ebben az állapotban nem könnyű még mások érzéseire is befogadónak lennünk, főleg akkor, ha részben tudatosan, részben tudattalanul, de próbáljuk magunkat távol tartani ezektől. S mindezt azért a vélt igazságért, hogy ezzel majd megóvjuk magunkat, és kevésbé leszünk sérülékenyek. Amikor azonban megváltoztatjuk attitűdünket és képessé válunk biztonságban és kíváncsian fordulni önmagunk felé, akkor tudunk valójában jelen lenni kapcsolatainkban is. Amikor őszinte, gyermeki kíváncsisággal fordulunk önmagunk és mások felé, anélkül, hogy a már előzetesen kialakított gondolataink (ítéleteink) vezérelnének minket, akkor válunk igazán képessé arra a bizonyos biztonságos kapcsolódásra. A legnehezebb része talán az, hogy elég bátrak legyünk ehhez lelassítani és ítélkezésmentesen elfogadni önmagunkat, utat engedve ezzel a bennünk lévő „víznek”. Még akkor is, ha sziklákat kell ehhez repeszteni és valami más, új és ismeretlen az, ami ránk vár.
Képesek vagyunk-e ebben a pillanatban abbahagyni mindent egy pár percre, venni egy mély levegőt, és csak önmagunkra figyelni? Érzed már a vizet?
Dr. Gács Boróka
Mi ez az érzés?
Arról azonban kevesebb szó esik, hogy mi is ez a furcsa, szokatlan érzés, amit most érzünk és amelyre reagálunk? „Az egyik pillanatban szorongok, aztán nem akarom tudomásul venni, néha meg azt érzem, mintha csak egy rossz álom lenne és a végén csak teszem a dolgom, mert az élet, még ha máshogyan is, de megy tovább.”
Talán furcsának tűnik, de ez az érzés, ez a folyamat nem más, mint a gyász. Hogyan lehetséges ez? David Kessler szerint, aki a gyászfolyamat kutatását illetően napjaink egyik legfontosabb személyisége, ez azért lehetséges, mert a gyásznak nagyon sok fajtája létezik, és még a látszólag kisebb veszteségek is egy komoly gyászfolyamatot indíthatnak el bennünk.
De mit is gyászolunk most? A világ megváltozott, még ha csak átmenetileg is. Elveszítettük az elképzelésünket arról, amit eddig úgy definiáltunk, hogy normális. Elveszítettük a világba vetett bizalmunkat és biztonságérzetünket, elveszítettük a kapcsolódásunkat egymáshoz. Gyászoljuk, ami még be sem következett, félünk a jövőtől, a jövő veszteségeitől: vajon kiket és miket fogunk elveszíteni? Gyászolunk úgy, ahogyan talán még sosem: együtt, kollektíven.
Ha így van, akkor mit tudunk tenni? Hogyan gyászolhatunk „jól”?
Az első lépés, ha megértjük a gyászfolyamat stádiumait. Mielőtt azonban ezeket megismernénk fontos tudnunk, hogy nem lineáris folyamatról van szó, ami minden esetben ugyanabban a sorrendben történik. Egy korai, és általában az első reakció a tagadás: „Ez a vírus rám nem lehet hatással, nem veszélyes.” Aztán amikor kénytelenek vagyunk szembe nézni a valósággal, elönt bennünket a harag: „Arra kényszerítenek, hogy itthon maradjak, és felborítják az egész életemet, mindent, amit szeretek csinálni.” Az intenzív érzelmeink csillapodásával, elkezdünk alkudozni: „Rendben, 1-2 hétig itthon maradok és aztán minden helyreáll, igaz?” Ezt követően, amikor szembesülünk azzal, hogy a helyzet valószínűleg tovább tart, mint reméltük, a legtöbben átéljük a szomorúság, a kilátástalanság, a depresszió érzéseit: „Nem tudom, mikor lesz ennek vége, az egész olyan fárasztó, kilátástalan és értelmetlen.” Végül, ha képesek vagyunk megengedni magunknak, hogy végig járjuk ezt az érzelmi hullámvasutat, eljuthatunk az ötödik fázishoz, azaz az elfogadáshoz: „Rendben. Akkor kitalálom, hogyan tovább.”
„Bár a halál fizikailag elpusztítja az embert, annak tudata megmenti őt.” (Irvin D. Yalom)
Ne felejtsük el, hogy ez egy átmeneti állapot. A történelmünk azt mutatja, hogy jó az a megoldás, amit most teszünk, és túl fogjuk élni. És a legfontosabb: valószínűleg egyénileg és kollektíven is meg fogjuk találni ennek az egésznek az értelmét. Ugyanis a gyászfolyamat hatodik és egyben utolsó fázisa ez. Az értelem megtalálása! Jó jel, hogy erre már most – viszonylag az elején – is láthatunk, hallhatunk, sőt a bőrünkön is érezhetünk példákat: az oktatás és a technológia folyamatosan fejlődik, hogy újra kapcsolódni tudjunk egymáshoz, tanulni tudjunk egymástól. Újraértékeljük a hosszú séták, a mozgás és a természet szerepét az életünkben. Végül: vajon észrevesszük-e, hogy mindeközben a bolygónkat komoly mértékben veszélyeztető légszennyezettség folyamatosan csökken?
„Emotions need motion” – Az érzelmeknek mozgás kell. (David Kessler)
Amit tehetünk, hogy egyensúlyt találunk a negatív érzéseink és a gondolataink között, és elfogadjuk, hogy amit átélünk, az a gyász. Amikor szorongunk, természetes, hogy a lehető legrosszabb kimenetelt képzeljük el. A cél mégsem az, hogy ignoráljuk vagy elűzzük ezeket az érzéseket. Ugyanis, az érzéseinket, érzelmeinket a testünk produkálja, akkor is ott vannak, ha nem akarjuk. Éppen ezért téves az a hiedelem, hogy nem szabad a negatív érzéseket átélni. Éppen az ellenkezője igaz: akkor tudunk átlendülni egy érzésen, ha képesek vagyunk megnevezni és ezáltal átélni. A mi dolgunk tehát az, hogy adjunk magunknak néhány percet, hogy megéljük ezt az érzést, a félelmet, a haragot és a szomorúságot. Ha ezt megengedjük magunknak, akkor az érzések kontrolláltan fognak áthaladni rajtunk, utat engedve a következőknek. Így képesek lehetünk erőt meríteni belőlük, anélkül, hogy a saját érzelmeink áldozatává válnánk.
„A fájdalom tehát szükségszerű, de szenvedni nem kötelező.” (Murakami Haruki)
Természetesen fontos, hogy az érzelmeinkkel való munka közben jól is tudjuk érezni magunkat. Ne hanyagoljuk el azokat a dolgokat, melyek örömet okoznak, éljük meg a jelenünk boldog pillanatait és fókuszáljunk arra, amit befolyásolni tudunk. Paradox módon ezt az is segíti, ha végig gondoljuk, hogy az eddigi életünkben milyen veszteségekkel kellett szembe néznünk és azokban az időkben mi segített továbblépni. Akár meg is rajzolhatjuk saját idővonalunkat: milyen fontos események és hogyan voltak ránk hatással az életünkben? A negatív élményeket általában sokkal intenzívebben éljük meg, de sokkal többet is tanulhatunk belőlük.
Végül, ez egy jó alkalom arra is, hogy fejlesszük az empátiánkat. Mindenki másként gyászol, más ritmusban éli meg ezeket az érzéseket. Legyünk türelmesek, és ne arról ítéljünk meg másokat, ahogyan most, a krízisben viselkednek! Hiszen a mostani helyzetben irreális azt elvárni önmagunktól és másoktól is, hogy ne éljük és érezzük át a gyász valamely stádiumát és érzéseit.
Hagyjuk magunkat gyászolni, aztán lépjünk tovább!
A Harvard Business Review cikke alapján összeállítva,
forrás: https://hbr.org/2020/03/that-discomfort-youre-feeling-is-grief
Karantén-idő
Miért kell, hogy most én legyek a fontos?
Ez azért fontos, mert mind a hosszú távú elzártság vagy éppen az összezártság, mind az elhúzódó munkahelyi stressz – mely most elsősorban az egészségügyi dolgozókat veszélyezteti -, olyan krónikus stressz forrásai lehetnek, melyek nem csak a mentális, de a fizikai egészségünkre is negatív hatással lehetnek. Ráadásul, segítőként már én is megtanultam, hogy az tud adni, akinek van miből. Nem várhatjuk el magunktól, főleg egy ilyen nehéz időszakban, hogy hatékonyan végezzük munkánkat és türelemmel kísérjük a mindennapjainkat, miközben önmagunkkal nem törődünk.
Fontos azonban tudatában lennünk annak, hogy a stressz alapvetően nem egy káros, rossz dolog, hanem éppen az ellenkezője: veszélyhelyzetben fiziológiásan felkészíti a szervezetet a megküzdésre vagy a menekülésre. Amikor azonban a stresszt okozó inger elhúzódik, a szervezetünk belső egyensúlya felborulhat, és tartósan fennmaradva végső esetben a szervezet kimerüléséhez is vezethet. A krónikus stressz hatására olyan változások zajlanak le a szervezünkben (a vegetatív idegrendszer szimpatikus részének, illetve a hipotalamuszhipofízismellékvesekéreg elhúzódó aktivációja miatt), melyek a szív-ér rendszer, illetve az immunrendszer működésének hanyatlását is eredményezhetik. Azzal tehát, ha tudatosan felvértezzük önmagunkat a krónikus stressz hatásaival szemben, nem csupán a pszichés, de a fizikai egészségünket is segítjük, ami a mostani időszakban nyilvánvalóan kiemelt fontosságú. Számos egészségpszichológiai kutatás bizonyította a negatív érzelmek kifejezésének és a kontrollérzet növelésének fontosságát, pozitív hatásukat az immunfunkciókra. Vannak olyan egyszerű relaxációs módszerek, melyek otthon is végezhetőek, segítve a szimpatikus idegrendszer aktivitásának csökkenését és a kontrollérzet növelését, megakadályozva ezzel a krónikus stresszállapot kialakulását.
Milyen konkrét gyakorlatok lehetnek a segítségemre?
A szimpatikus idegrendszer megnövekedett aktivációja a legegyszerűbben közvetlenül légzőgyakorlatok útján csökkenthető. Veszélyhelyzetben ugyanis a szimpatikus idegrendszeri aktivációnál gyorsul a légzésritmus, nő a belégzés ideje, szemben a nyugalmi állapottal, amikor csökken a légzés ritmusa, a kilégzés ideje pedig nő. Ezzel együtt a szívritmus a légzés ritmusával változik, mégpedig úgy, hogy képes legyen a legjobban alkalmazkodni a szervezet igényeihez, az aktuális körülményekhez. Minden belégzés egy kicsit gyorsítja, a kilégzés pedig lassítja a ritmust. A légzőgyakorlatok lényege ezért a kilégzés, illetve a légzések közötti szünet nyújtásának növelése. A légzésünket felhasználó relaxációs módszerek másik előnye, hogy arra „kényszerít” minket, hogy a légzésünkre, és ne másra (pl. a szorongásunkra) figyeljünk. Segítenek kikapcsolni, emellett alvási nehézségekre, és akut, intenzív szorongásra is kifejezetten hatásosak!
A legegyszerűbb légzéstechnika az úgynevezett „4-7-8 légzés”. Ennek lépései: végezzünk egy mély kilégzést, majd lassan lélegezzünk be az orrunkon át 4 másodperc alatt. Tartsuk benn a levegőt 7 másodpercig, végül erőteljesen lélegezzünk ki a szánkon keresztül 8 másodperc alatt. A teljes ciklust ismételjük meg 4-szer.
A „négyszöglégzés” szintén egy egyszerű módszer, mely a képzeletünket is megdolgoztatja. „Képzeljük el, hogy elindulunk egy képzeletbeli négyszög egyik sarkából, mintha a négyszög oldalán haladnánk a következő sarokig. 4-ig számolva beszívjuk a levegőt, majd a második saroktól a harmadikig 4-ig számolva bent tartjuk, végül a harmadiktól a negyedik sarokig kifújjuk. A negyedik és első sarok közötti távon szünetet tartunk a következő lélegzetvétel kezdetéig, szintén 4-ig számolva.”
A következő „nehézségi fokozat”, mely gyakorlat az előzőnél valamivel nagyobb képzeleti tevékenységet és nyugodtabb környezetet igényel az úgynevezett „szívkoherencia-gyakorlat”: „Egy lehetőleg csendes, zavarmentes helyen ülve vagy fekve néhány nyugodt lélegzetvétel után figyeljünk a szívtájékra. Legegyszerűbb, ha elképzeljük, hogy a szíven keresztül lélegzünk. Próbáljuk látni, érezni, ahogy minden be- és kilégzés átjárja a szívünket. A belégzésnél friss oxigénnel telítődik, a kilégzés pedig elszállítja a szükségtelen anyagokat. Képzeljük el a belégzés és kilégzés lassú és könnyed váltakozását, ami olyan a szívnek, mintha tisztító, nyugtató hatású levegőben fürdőzne. Majd figyeljük meg a mellkasban lassan kialakuló kellemes melegérzetet. Ennek kialakulását segítheti egy szeretett személy, egy kedves állat, egy szép természeti táj képének felidézése, vagy a hála, köszönet érzésének átélése.”
A szívkoherencia gyakorlathoz hasonló, a tudatos jelenlétet (ami a múlton való rágódás és jövőtől való szorongás helyettesítése a jelen érzéseinek és érzeteinek megélését jelenti) is elősegítő a „test-pásztázás” vagy „test-légzés”: „Üljünk le, helyezkedjünk el kényelmesen, lazítsuk el a testrészeinket. Helyezzük mindkét talpunkat a talajra, kis terpeszben, karunkat a törzsünk mellé. Mindkét kezünk az ölünkben vagy a combunkon pihen. Gerincünk egyenes, arcunk előre tekint. Nagyon lassan vegyünk egy mély lélegzetet, és figyeljük, hogy milyen érzés beszívni a levegőt, aztán kifújni a levegőt. Képzeletben pásztázzuk végig testünket és figyeljük, mit érzünk az egyes testrészeinkben. Ne ítélkezzünk, ne elemezzünk, csak hagyjuk megtörténni. Majd képzeljük el, ahogy kilégzésnél a levegő keresztüláramlik a lábainkon, majd a lábfejünkön, végül távozik a lábujjainkon keresztül. Hagyjuk, hogy a kiáramló levegővel együtt a feszültség is távozzon testünkből. Ezt megismételhetjük úgy, hogy arra figyelünk, ahogy a kiáramló levegő a feszültséggel együtt távozik a karjainkon keresztül az ujjainkból is.”
Természetesen, a leírt példákon kívül számos más relaxációs gyakorlat is hatékony a krónikus stresszel való megküzdésben. A légzőgyakorlatokon túl, például az „aktív relaxációs”, mozgásos módszerek (lényegében bármilyen testmozgás) is kiválóan alkalmasak a magasabb arousal szinttel járó energiatöbblet levezetésére. A fontos valójában az, hogy olyan módszert válasszunk, mely összhangban van szükségleteinkkel, minőségi időt jelent, és amivel aktívan segíteni tudunk önmagunknak. Segíteni magunknak, hogy segíthessünk másoknak.
Pandémia akadémia
„Mióta az egyetemeket március 12-én bezárták a COVID-19 járvány következtében, több napfelkeltét láttam, mint az egész eddigi életemben. A csend és a koncentráció nélkülözhetetlenek a gondolkodáshoz és az oktatáshoz. Azonban van egy két éves kisfiam. Az első alkalommal, mikor próbáltam rögzíteni az órám prezentációjának anyagát, az utolsó két diában tisztán hallható, ahogyan a kisautójával játszik a háttérben. Az éjszaka és a hajnal – amikor ő alszik – azok az időszakok, amikor egyhuzamban néhány órára lehetőségem van nyugodtan dolgozni. És közben a kollégáim is megismerték már a kisfiamat, akinek a buksija néha-néha felbukkan a webkamerán.” – olvasható Alessandra Minello írása a Nature Research Journal oldalán.
Mostanra már tisztán látjuk, hogy a világ nem állt meg, azonban egy óriási fordulatot vett az oktatók és az egészségügyi és egyetemi dolgozók életében. Ugyan a legtöbb tervezett külföldi és hazai konfrenciát és szimpóziumot lemondták, ez a helyzet egy sor új kihívást hozott magával, melyek sokszor nemhogy kevesebb, de lényegesen több erőfeszítést és munkát igényelnek, tekintet nélkül arra, hogy a munka-magánélet egyensúlyunkat a home office hogyan borítja fel és milyen plusz terheket ró ránk. Ebben a helyzetben azonban ember feletti erő szükséges ahhoz, hogy a megszokott maximumon tudjunk teljesíteni. Ezzel szembenézni viszont, főleg azok számára, akik hajlamosak a perfekcionizmusra, már önmagában fájdalmas lehet. Ha hibázunk, attól csak még jobban szorongunk, és azt érezzük, nem tudjuk elég jól végezni sem a munkánkat, sem az otthoni feladatainkat. A szorongás aztán további rágódást, bűntudatot és a hibáink felnagyítását eredményezi. Ez viszont az énhatékonyság és az önbecsülés csökkenéséhez vezet, és ahhoz, hogy annyira a saját szorongásunkkal vagyunk elfoglalva, hogy elfelejtjük észrevenni azt, ami sikerül, vagy éppen ahhoz vezet, hogy tényleg elhanyagoljuk a feladatainkat pszichés energia hiányában. Pl. nem vesszük észre, hogy a gyermekünk figyelemre vágyik, mert azon gondolkozunk, hogy mi az, amit rosszul csináltunk a munkánkban és fordítva.
Azonban tökéletesnek lenni az életünk minden területén – és hogy ezt még hosszú távon élvezzük is -, valójában lehetetlen küldetés. Ráadásul az online munkavégzés sok szempontból fárasztóbb, megterhelőbb is. A személyes találkozások, beszélgetések esetén tekintetünk folyamatosan, észrevétlenül vándorol a másik fél és a környezet között, ami pihentető hatású. Ezzel szemben az online beszélgetés során a figyelem a másik személy arcára, felső testére irányul, ami sokkal fárasztóbb. Ezen kívül az online munkavégzés közben nagy a kísértés, vagy éppen a nyomás, hogy megosszuk a figyelmünket (e-mailek olvasása, háttérben gyerek kiabálása). Ez a figyelmi túlstimuláció kizökkent az eredeti fókuszból, ezáltal csökkentheti a figyelmi kapacitásunk mértékét és a teljesítményünket. A technikai kérdésekről nem is beszélve, ami arra késztet minket, hogy folyamatosan aggódjunk, hogy van-e megfelelő wifi, jó-e a kép és a hang. Az online munkavégzés tehát egy kihívásokkal teli feladat, amihez idő kell, míg megtanulunk alkalmazkodni. Ez a tér egy mindannyiunk számára új tér a jelenlét és a távollét között, ami természetes módon bizonytalanságot szülhet bennünk. Gianpiero Petriglieri, az üzleti tudományok neves kutatójának szavaival élve: „Könnyebb létezni egymás jelenlétében vagy egymás távollétében, mint jelen lenni a másik állandó hiányában.”
Ezért fontos, hogy meg tudjuk szelidíteni ezt a folyton szurkálódó, a vállunkon ugráló „kisördögöt”, aki folyamatosan a fülünkbe suttogja, hogy „ezzel sem készültél el időben” vagy „ezt is elrontottad” és „nem vagy elég jó”, „képtelen vagy erre”. Amikor képesek vagyunk tetten érni ezeket az érzéseket és a saját magunkkal szemben felállított irreális elvárásainkat, könnyebben el tudjuk fogadni, hogy nem tudunk szuperhősök és hősnők lenni az életünk minden területén – még akkor sem, ha ez a társadalmi elvárás is. Szülőként segíthet az is, ha észrevesszük, hogy ez a szerepünk hogyan tesz minket jobb munkaerővé, illetve a munkánk hogyan erősíti a magánéleti kompetenciáinkat: például könnyebben tudok megbírkózni egy-egy kihívást jelentő helyzettel, vagy konfliktussal, kreatívabb, türelmesebb és megértőbb vagyok, mert erre tanít a szülői szerepem is. Másik oldalról azok a szociális és érzelemregulációs, illetve problémamegoldó készségek, melyeket a munkámból merítek, segíthetnek abban, hogy jobban kezeljem a saját és gyermekem érzelmeit, nehézségeit is. És a kollégáiméról, a hallgatóiméról még nem is beszéltem! Amikor ráébredünk arra, hogy mennyi előnyünk származhat abból, ha elengedjük a tökéletesség irreális képét, a feszültségünk is csökkenni fog, és így sokkal inkább jelen tudunk lenni a családunk életében és produktívak a munkánkban is. Természetesen vannak helyzetek, ahol a perfekcionizmus és a maximumra törekvés kifejezetten szükséges és elvárható, de ne felejsük el, hogy ezekkel az érzésekkel nem vagyunk egyedül. Hiszen valahol a világ másik felén egy kutató, orvos vagy éppen oktató most is pontosan ezekkel a dilemmákkal küzd… vagy éppen az a kollégád, hallgatód, akit ott látsz magaddal szemben a monitorodon.
Nem mindennapi kríziseink – minden jó, ha a vége jó?
A legtöbbünkben, ahogy bennem is, biztosan felmerültek már ezek a kérdések. A jövőre vonatkozó dilemmák, kételyek természetesek, azonban lehetőségek is egyben! Mire? Arra, hogy motiváltan és proaktívan szerepet vállaljunk a jelenben, a járványhelyzetben. Abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy nem csupán mi, de gyermekeink is emlékezni fognak erre az időszakra. Az azonban nem mindegy, hogy hogyan. Egy időszakra, ami megtört és felülmúlta megküzdési képességeinket, amiben kudarcot vallottunk, vagy egy olyan időszakra, mely ugyan megsebzett, de sebesüléseink tanulásra és fejlődésre sarkalltak. Ez utóbbi esetben büszkén viseljük majd a begyógyult sebek helyén azokat a hegeket, melyek példát mutatnak gyermekeink és környezetünk számára is, hogyan lehet reziliensnek, azaz ellenállónak lenni.
A krízisnek is lehet hozadéka?
Fontos tudatosítanunk magunkban: még egy ilyen komoly, az egész társadalmat érintő krízis sem kell (gyakran elég a stressz is), hogy az kizárólag negatív pszichés kimenetellel végződjön. De a történet végződhet jobban is.
A krízis ugyanis ‒ életünk szükségszerű velejárójaként ‒ személyiségünk fejlődésének hajtóereje lehet. Az új feladatok igényelte megküzdés során folyamatos érésen és fejlődésen megyünk keresztül, mely a személyiség erősödésének és magasabb szintű újra szerveződésének lehetőségét is magában rejti. A krízis, definíció szerint „egy olyan, külső események hatására kialakult lélektani állapot, amelyben az egyén a lelki egyensúlyát súlyosan veszélyeztető körülményekkel kerül szembe, és ezek közelsége mindennél fontosabb pszichológiai problémává válik a számára. Ezeket a problémákat sem elkerülni, sem az adott időben, illetve a rendelkezésére álló, szokványos problémamegoldó eszközeivel megoldani nem tudja, melynek következtében a régi megküzdési stratégiák helyett új eszközök elsajátítása válik szükségszerűvé”. Az kizárólag rajtunk múlik, hogy az új stratégiák öndestruktív magatartásformák, vagy aktív és egészséges megküzdési módok lesznek! Ez tehát azt jelenti, hogy a krízishelyzet egyaránt magában hordozza a pozitív kimenetel, a megújulás, valamint a negatív irányú változás lehetőségét is!
Hogyan reagálunk krízishelyzetben?
Súlyos krízishelyzetekre, amikor az általunk érzékelt stressz túl intenzív és kívül esik az úgynevezett tolerancia ablakunkon (az a mennyiségű stressz, amit egészségesen el tudunk viselni és kezelni), alapvetően két pólus mentén reagálhatunk. Az egyik esetben a pszichés aktivációnk fokozódik, az idegrendszerünk készenléti állapotba kerül, a fenyegetés-detekciós rendszerünk túlreagál és az emóciók kontrollálhatatlanul elárasztanak minket. Szorongunk, feszültek, idegesek és ingerültek vagyunk. A másik lehetséges reakciónk ezzel ellentétben a pszichés aktivációnk csökkenésével, az érzelmek túlszabályozásával jár. Mintha deaktiválni szeretnénk őket, hogy ezzel védjük önmagunkat. Ebben az esetben inkább a tagadást választjuk, vagy teljesen lefagyunk, sőt talán el is felejtünk bizonyos eseményeket. A kontinuum bármelyik irányába mozdulunk is el, biztosak lehetünk benne, hogy eleinte fokozódik az érzékenységünk, mégpedig elsősorban a negatív információkra, illetve arra, hogy kapaszkodót keressünk.
Legyünk megértőek – önmagunkkal is!
A fentiek természetes reakciók, ezért most az a legfontosabb, hogy tudatosítsuk magunkban: nem baj, ha nem vagyunk folyton pozitívak, és ne csak egymással, de magunkkal is legyünk megértőek. A poszttraumás növekedést (pozitív irányú, pszichológiai változás, amely azután jöhet létre, hogy a személy valamilyen szerencsétlenséget, traumát élt át, és amely egy magasabb fokú pszichés működéshez vezet) vizsgáló kutatások szerint a fejlődés magában foglalja a negatív életesemény komponenseit is. A rossz emlékek ezáltal nem kerülnek elfojtásra, hanem valódi feldolgozás, a negatív életeseménnyel szembeni megküzdés történik. Nyugodtan jelöljük ki tehát azt a bizonyos „panasz időt”, és adjunk magunknak napi 10-20 percet, amikor átadjuk magunkat az aggodalmainknak. Aztán minden este gondoljuk át és akár írjuk is le, hogy – mindezek ellenére – „mi sikerült ma jól? Miért okozott jó érzést?”
Igen, a krízisnek is lehet hozadéka!
A legfontosabb: ne felejtsük el, hogy minden krízis esély egy jobb állapot kialakítására! Még akkor is, ha most még nem ezt érezzük. Gondoljuk csak végig, milyen lehetőségek rejlenek a pandémia helyzetben. Felgyorsulhatnak bizonyos tudományos kutatások, fejlődhet az online munka és online tanulás/tanítás eszköztára is. Fejlődhet az emberek közötti együttműködés, az empatikus egymásra, és önmagunkra figyelés. Azaz a járvány egy esélyt ad arra, hogy az emberiség újfajta viszonyulást alakítson ki az élethez és az embertársaihoz.
Fejlődhetünk?
A válasz a kérdésre: nem! Már fejlődünk! Meggyőződésem, mély hitem, hogy sokat fogunk tanulni ebből az időszakból.
K I T A R T Ó, eredményes tanulást kívánok mindenkinek!
A gyász az ár, amit meg kell fizetnünk azért, hogy volt merszünk szeretni
Egy gyászidőszak küzdelmekkel teli és kemény. Rapszodikus, magasságokkal s mélységekkel kevert. Olyan komplex, hogy nem húzható rá minden személyre ugyanaz a gyászreakció. Mint ahogyan mindannyian egyediek és megismételhetetlenek vagyunk, így a gyászunkban is más és más utat járunk be. Szokták mondani, hogy az első év (gyászév) a legnehezebb, s ez valóban így is van. De mi van, ha már évek óta nem tudjuk elengedni az elveszített szerettünket? Mi van, ha azt érezzük, hogy soha nem is leszünk képesek rá? Talán nem is leszünk. De a fő cél, hogy megtaláljuk életünkben újra azokat a kapaszkodókat, amik tovább visznek, s nem halunk meg vele együtt. Hiszen ezt ő sem várná el tőlünk…
Amikor az ember “túl sokáig“ vagy “túl mélyen” gyászol, akkor a környezete hajlamos kritizálni, vagy továbblépésre motiválni. Meg kell értenünk, hogy nincsen „túl nagy fájdalom” egy ember elvesztése esetében. Amikor a környezet sietetti a gyászmunkát – még ha azt jóindulatból, szeretetből teszi is -, az kontraproduktív lehet.
A gyászoló azt érzi, valami nincsen vele rendben, és próbálja elrejteni fájdalmát, ezzel még inkább magára maradva. S ebben a magányban nem érzi megoszthatónak, felvállalhatónak az érzéseit, indulatait, dühét, félelmét, halálszorongását, egy biztonságos világba vetett hitének elvesztését.
A gyászkísérés során, éppen az a cél, hogy mindezen indulatok megoszthatóvá váljanak. A megfelelő szakember egy olyan társ, aki fogja a kezét a gyászolónak, s igazodik a tempóhoz, amivel gyógyulni próbál. A gyász nem egy lineáris függvény. Vannak visszaesések, méghozzá gyakrabban, mint számítanánk rá. Azt hisszük, elkezdett begyógyulni a tátongó seb, amit maga után hagyott az elhunyt, s aztán hirtelen felszakítja valami, s újra ömlik a vérünk. Van, aki egyedül marad a gyászával. Az olyan mondatok, hogy “tudom, hogy fáj, de hidd el, születhet még másik gyereked” vagy, hogy “újraházasodhatsz még, s leszel még szerelmes“ sokszor olaj a tűzre, ugyanis a gyászoló személy nem a jövőbeli gyereke után vágyik, s esze ágában sincs elvesztett szerelmét a közeljövőben pótolni. Hiszen jelenleg úgy érzi, pótolhatatlan.
A legtöbb esetben lelkünk összetört darabjai mégis képesek újrarendeződni. Mint amikor egy széttört vázát összeragasztunk. Látszanak rajta a repedések, sőt, talán vannak darabok, amelyek elvesztek, s nem illeszthetők vissza, de végül mégis alkalmas lesz rá, hogy újra nyíló virágot helyezzünk belé.
* A cím egy idézet Irvin D. Yalom & Marilyn Yalom: „Halálról és életről” című könyvéből