Amikor Kínában elrendelték az egy hónapig tartó karantént a koronavírus terjedése elleni harcban, a Global Times beszámolója szerint Vuhanban rekordot döntött a válókeresetet benyújtó párok száma. Ennek oka az lehet, hogy a vírus nem csak testünket, de bizonyos értelemben ugyanolyan láthatatlanul lappangva a saját érzéseinket és kapcsolatainkat is megfertőzheti. Mit tehetünk vajon azért, hogy az összezártság, vagy éppen az elzártság és a magány ne az ellenségünkké, hanem kapcsolataink fejlődésének segítőjévé váljon? A vírus manifeszt terjedésének megállításának, lelassításának a kulcsa az elzárkózás. Ezzel ellentétben az érzéseinkkel és kapcsolatainkkal nem az a feladatunk, hogy bezárjuk őket.
Ennek eredménye ugyanis nagy valószínűséggel az lesz, hogy „haragunk sánca mögé rejtjük félelmünket”. A harag viszont az ellen fog irányulni, aki a legközelebb van, a párunk, családunk vagy önmagunk felé. Viszont, ha ügyesen és gondosan bánunk érzéseinkkel, „a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, hogy ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat”.
”Az emberek nem egyszer s mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat.”
Az első lépés, amit tehetünk annak érdekében, hogy kapcsolati és érzelmi immunitásunkat növelni tudjuk, az, hogy tisztázzuk, hol is tartunk most éppen a személyes és párkapcsolati fejlődésünkben. Fontos tudnunk ugyanis, hogy mindannyian egyénileg és párkapcsolataink vonatkozásában is egy élethosszon át tartó fejlődésen megyünk keresztül, melynek meghatározott szakaszai és krízisei vannak. Amikor azonban ezek a normális ütemben zajló szakaszok és krízisek egy nem várt, például a vírus okozta krízissel találkoznak, sokkal érzékenyebbé és sebezhetőbbé válunk.
Érdekes módon párkapcsolatainkban lényegében megismételjük az anya-gyermek kapcsolat kötődés fejlődésének lépéseit. Így, az első szakasz lesz a szimbiózis időszaka: ilyenkor a pár szinte egybeolvad, a különbségek, negatív érzelmek háttérbe szorulnak, ez a rózsaszín köd, a „mi” időszaka. A következő lépcső, mely gyakran okoz konfliktusokat, az „én”, a differenciálódás időszaka. Ebben a szakaszban a figyelmünk újra önmagunkra, a saját szükségleteinkre irányul, a különbségek kezdenek kirajzolódni és elkezdjük a másikat önmaga valójában látni.
Ebben a szakaszban az a cél, hogy egyik fél se érezze magát korlátozva, de a biztonság igénye is teret kapjon. A különbségek elfogadása és annak a képessége, hogy az intimitást megtartva tudunk egymás nélkül is létezni vezet minket majd az érett párkapcsolat felé. A következő szakasz lényegében ennek a differenciálódásnak a gyakorlása lesz. Ebben az időszakban teljesen rendjén való, ha csökken az igény a biztonságra, és az önmegvalósítás megelőzi a kapcsolat jelentőséget. Ez a szakasz érthető módon a legterheltebb időszak, főleg akkor, ha a pár egyik tagja még egy korábbi szakaszban érezné biztonságban önmagát. Végül, ha ennek a szakasznak a krízisével is meg tudunk küzdeni, átléphetünk az újraközeledés stádiumába, melyben ismét az egymás felé fordulás, az összetartozás átélése lesz az elsődleges. A bizalom megszilárdul, a pár mindkét fele tudja, hogy ha a másik távol van, akkor sem hagyja el. Ezt a korszakot a konszenzusra törekvés jellemzi, az „én” és a „mi” között az dönt, hogy éppen melyik a fontosabb.
„Ha különböző utakon is, de el kell jutnunk ahhoz a felismeréshez, hogy másképpen nem megy: vagy így élünk együtt, vagy sehogy, vagy így szeretjük egymást, vagy sehogy, mert a szerelemnél (most) nincs nehezebb dolog a világon.”
Az első lépés, amit tehetünk annak érdekében, hogy kapcsolati és érzelmi immunitásunkat növelni tudjuk, az, hogy tisztázzuk, hol is tartunk most éppen a személyes és párkapcsolati fejlődésünkben. Fontos tudnunk ugyanis, hogy mindannyian egyénileg és párkapcsolataink vonatkozásában is egy élethosszon át tartó fejlődésen megyünk keresztül, melynek meghatározott szakaszai és krízisei vannak.
Amikor azonban ezek a normális ütemben zajló szakaszok és krízisek egy nem várt, például a vírus okozta krízissel találkoznak, sokkal érzékenyebbé és sebezhetőbbé válunk. Érdekes módon párkapcsolatainkban lényegében megismételjük az anya-gyermek kapcsolat kötődés fejlődésének lépéseit.
Így, az első szakasz lesz a szimbiózis időszaka: ilyenkor a pár szinte egybeolvad, a különbségek, negatív érzelmek háttérbe szorulnak, ez a rózsaszín köd, a „mi” időszaka. A következő lépcső, mely gyakran okoz konfliktusokat, az „én”, a differenciálódás időszaka. Ebben a szakaszban a figyelmünk újra önmagunkra, a saját szükségleteinkre irányul, a különbségek kezdenek kirajzolódni és elkezdjük a másikat önmaga valójában látni. Ebben a szakaszban az a cél, hogy egyik fél se érezze magát korlátozva, de a biztonság igénye is teret kapjon. A különbségek elfogadása és annak a képessége, hogy az intimitást megtartva tudunk egymás nélkül is létezni vezet minket majd az érett párkapcsolat felé. A következő szakasz lényegében ennek a differenciálódásnak a gyakorlása lesz. Ebben az időszakban teljesen rendjén való, ha csökken az igény a biztonságra, és az önmegvalósítás megelőzi a kapcsolat jelentőséget.
Ez a szakasz érthető módon a legterheltebb időszak, főleg akkor, ha a pár egyik tagja még egy korábbi szakaszban érezné biztonságban önmagát. Végül, ha ennek a szakasznak a krízisével is meg tudunk küzdeni, átléphetünk az újraközeledés stádiumába, melyben ismét az egymás felé fordulás, az összetartozás átélése lesz az elsődleges. A bizalom megszilárdul, a pár mindkét fele tudja, hogy ha a másik távol van, akkor sem hagyja el. Ezt a korszakot a konszenzusra törekvés jellemzi, az „én” és a „mi” között az dönt, hogy éppen melyik a fontosabb.
„Ha különböző utakon is, de el kell jutnunk ahhoz a felismeréshez, hogy másképpen nem megy: vagy így élünk együtt, vagy sehogy, vagy így szeretjük egymást, vagy sehogy, mert a szerelemnél (most) nincs nehezebb dolog a világon.”
Az összezártság elviseléséhez, akármilyen életszakaszban is vagyunk, nagy önfegyelem és empátia szükséges. Segít, ha észben tartjuk, hogy a másiknak sem feltétlenül jó ez a helyzet, ugyanolyan és egy sor más szorongással küzdhet ő is. Paradox módon, ez az időszak kiválóan alkalmas arra, hogy jobban megismerjük egymást, és megtanuljuk megérteni és tolerálni a másikat, annak érdekében, hogy egy érettebb párkapcsolat fázisába lépjünk.
Hiszen rá vagyunk kényszerítve arra, hogy belépjünk a másik történetébe. Abba a történetbe, ami lehet, hogy egészen más lesz, mint gondoltuk. Sokszor annyira figyelünk a saját gondolatainkra és érzéseinkre, hogy képtelenek vagyunk elképzelni, mi lehet a másik fejében, mire van szüksége, mit lát/hall és nem lát/hall meg belőlünk. Adjunk lehetőséget tehát magunknak, hogy a másik perspektívából lássuk az életünket, mert csak így találhatjuk meg a megoldást. Használjuk bátran a varázsszavakat: bocsánat, köszönöm. A hála és a megbocsátás ugyanis tényleg olyan, mint a varázslat, hosszú távon rengeteg pozitív érzést visz a kapcsolatba. Köszönjünk meg minden nap valamit a másiknak, függetlenül attól, össze vagy elzárva éljük a mindennapjainkat.
Mindezek mellett természetes vágyunk, hogy szükségünk van az elkülönülésre, ami nem biztos, hogy ugyanazt és ugyanannyi időt jelent mindenki számára. Kiemelten fontos, hogy ítélkezésmentesen támogatni tudjuk ebben is egymást. Tehát figyeljünk arra, hogy mindenkinek legyenek feladatai, de hagyjunk teret az “én időnek” is. Tudatosan tervezzük meg azt az időt is, amikor mindenki saját magával foglalkozik. Keressük meg, hogy mi az, ami kikapcsol, és kisimítja az idegeinket. Lehetünk kreatívak a közös programokkal is: élvezzük, hogy (ha) van időnk egymással reggelizni vagy végezzünk együtt valamilyen testmozgást, akár online is. Szervezzünk online találkozókat, tartsuk a kapcsolatot a szeretteinkkel, barátainkkal.
Ez akkor a legfontosabb, ha távol vagyunk másoktól, vagy akár egy kapcsolat elején, amikor még alig ismerjük a másikat. Használjuk bátran az online felületeket arra, hogy alaposan megismerjük egymást, azért, hogy amikor ennek az egésznek vége lesz, Marquez regényének az álmát éljük majd át: „…egyszer csak levette az arcát, azt, amit ő olyan jól ismert, merthogy az csak álarc volt rajta, de pontosan olyan volt, mint az alatta lévő igazi arca.”
„Az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek.”
Végül, ha ebben a nehéz időszakban egyedül is vagyunk, vegyük észre: egyre közelebb kerülünk egymáshoz, azáltal, hogy fizikailag egyre jobban eltávolodunk. Ez a krízis egy lehetőség arra, hogy megváltoztassuk az egymáshoz és önmagunkhoz való viszonyulásunkat. Képesek vagyunk-e tehát ezt a helyzetet egy lehetőségnek tekinteni, hogy önmagunkat megismerjük és érett felnőtté váljunk, ami elengedhetetlen az érett kapcsolathoz is.
Ebben az értelemben ez az elkülönülés, a legjobb lehetőség az elköteleződés megtanulására is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy izolálnunk kellene magunkat, de jó alkalom arra, hogy ne csak arra figyeljünk, hogy mások mit gondolnak rólunk, hanem hogy mi magunkról hogyan vélekedünk, hogyan reagálunk, milyen szükségleteink vannak. Figyeljünk a jelenünkre, önmagunkra, figyeljünk arra, hogy bárhová megyünk, ott vagyunk**. Itt az alkalom tehát, hogy megbarátkozzunk magunkkal és tapasztalásainkkal, mely magában foglalja a testünket, tudatunkat, szívünket. Nem kell sehová eljutnunk, csak mennünk az úton. Nem kell, hogy elvárásaink legyenek, hanem egyszerűen csak ismerjük fel, hogy hol tartunk. Nem kell folyton tennünk, csak lennünk. Hát nem felszabadító?
*az idézetek Gabriel Gacia Marquez: „Szerelem a kolera idején” című művéből származnak
** utalás Jon Kabat-Zinn: „Bárhová mész, ott vagy” című könyvére
Felhasznált irodalmak és weboldalak:
Salzberg, S. (2017). Real love: The art of mindful connection. Flatiron Books.
https://elemental.medium.com/kindness-is-more-infectious-than-covid-19-bad8b8616a8e
