Mostanra már tisztán látjuk, hogy a világ nem állt meg, azonban egy óriási fordulatot vett az oktatók és az egészségügyi és egyetemi dolgozók életében. Ugyan a legtöbb tervezett külföldi és hazai konfrenciát és szimpóziumot lemondták, ez a helyzet egy sor új kihívást hozott magával, melyek sokszor nemhogy kevesebb, de lényegesen több erőfeszítést és munkát igényelnek, tekintet nélkül arra, hogy a munka-magánélet egyensúlyunkat a home office hogyan borítja fel és milyen plusz terheket ró ránk. Ebben a helyzetben azonban ember feletti erő szükséges ahhoz, hogy a megszokott maximumon tudjunk teljesíteni. Ezzel szembenézni viszont, főleg azok számára, akik hajlamosak a perfekcionizmusra, már önmagában fájdalmas lehet. Ha hibázunk, attól csak még jobban szorongunk, és azt érezzük, nem tudjuk elég jól végezni sem a munkánkat, sem az otthoni feladatainkat. A szorongás aztán további rágódást, bűntudatot és a hibáink felnagyítását eredményezi. Ez viszont az énhatékonyság és az önbecsülés csökkenéséhez vezet, és ahhoz, hogy annyira a saját szorongásunkkal vagyunk elfoglalva, hogy elfelejtjük észrevenni azt, ami sikerül, vagy éppen ahhoz vezet, hogy tényleg elhanyagoljuk a feladatainkat pszichés energia hiányában. Pl. nem vesszük észre, hogy a gyermekünk figyelemre vágyik, mert azon gondolkozunk, hogy mi az, amit rosszul csináltunk a munkánkban és fordítva.

Azonban tökéletesnek lenni az életünk minden területén – és hogy ezt még hosszú távon élvezzük is -, valójában lehetetlen küldetés. Ráadásul az online munkavégzés sok szempontból fárasztóbb, megterhelőbb is. A személyes találkozások, beszélgetések esetén tekintetünk folyamatosan, észrevétlenül vándorol a másik fél és a környezet között, ami pihentető hatású. Ezzel szemben az online beszélgetés során a figyelem a másik személy arcára, felső testére irányul, ami sokkal fárasztóbb. Ezen kívül az online munkavégzés közben nagy a kísértés, vagy éppen a nyomás, hogy megosszuk a figyelmünket (e-mailek olvasása, háttérben gyerek kiabálása). Ez a figyelmi túlstimuláció kizökkent az eredeti fókuszból, ezáltal csökkentheti a figyelmi kapacitásunk mértékét és a teljesítményünket. A technikai kérdésekről nem is beszélve, ami arra késztet minket, hogy folyamatosan aggódjunk, hogy van-e megfelelő wifi, jó-e a kép és a hang. Az online munkavégzés tehát egy kihívásokkal teli feladat, amihez idő kell, míg megtanulunk alkalmazkodni. Ez a tér egy mindannyiunk számára új tér a jelenlét és a távollét között, ami természetes módon bizonytalanságot szülhet bennünk. Gianpiero Petriglieri, az üzleti tudományok neves kutatójának szavaival élve: „Könnyebb létezni egymás jelenlétében vagy egymás távollétében, mint jelen lenni a másik állandó hiányában.”

Ezért fontos, hogy meg tudjuk szelidíteni ezt a folyton szurkálódó, a vállunkon ugráló „kisördögöt”, aki folyamatosan a fülünkbe suttogja, hogy „ezzel sem készültél el időben” vagy „ezt is elrontottad” és „nem vagy elég jó”, „képtelen vagy erre”. Amikor képesek vagyunk tetten érni ezeket az érzéseket és a saját magunkkal szemben felállított irreális elvárásainkat, könnyebben el tudjuk fogadni, hogy nem tudunk szuperhősök és hősnők lenni az életünk minden területén – még akkor sem, ha ez a társadalmi elvárás is. Szülőként segíthet az is, ha észrevesszük, hogy ez a szerepünk hogyan tesz minket jobb munkaerővé, illetve a munkánk hogyan erősíti a magánéleti kompetenciáinkat: például könnyebben tudok megbírkózni egy-egy kihívást jelentő helyzettel, vagy konfliktussal, kreatívabb, türelmesebb és megértőbb vagyok, mert erre tanít a szülői szerepem is. Másik oldalról azok a szociális és érzelemregulációs, illetve problémamegoldó készségek, melyeket a munkámból merítek, segíthetnek abban, hogy jobban kezeljem a saját és gyermekem érzelmeit, nehézségeit is. És a kollégáiméról, a hallgatóiméról még nem is beszéltem! Amikor ráébredünk arra, hogy mennyi előnyünk származhat abból, ha elengedjük a tökéletesség irreális képét, a feszültségünk is csökkenni fog, és így sokkal inkább jelen tudunk lenni a családunk életében és produktívak a munkánkban is. Természetesen vannak helyzetek, ahol a perfekcionizmus és a maximumra törekvés kifejezetten szükséges és elvárható, de ne felejsük el, hogy ezekkel az érzésekkel nem vagyunk egyedül. Hiszen valahol a világ másik felén egy kutató, orvos vagy éppen oktató most is pontosan ezekkel a dilemmákkal küzd… vagy éppen az a kollégád, hallgatód, akit ott látsz magaddal szemben a monitorodon.