Fontos tudatosítanunk magunkban: még egy ilyen komoly, az egész társadalmat érintő krízis sem kell (gyakran elég a stressz is), hogy az kizárólag negatív pszichés kimenetellel végződjön. De a történet végződhet jobban is.

A krízis ugyanis ‒ életünk szükségszerű velejárójaként ‒ személyiségünk fejlődésének hajtóereje lehet. Az új feladatok igényelte megküzdés során folyamatos érésen és fejlődésen megyünk keresztül, mely a személyiség erősödésének és magasabb szintű újra szerveződésének lehetőségét is magában rejti. A krízis, definíció szerint „egy olyan, külső események hatására kialakult lélektani állapot, amelyben az egyén a lelki egyensúlyát súlyosan veszélyeztető körülményekkel kerül szembe, és ezek közelsége mindennél fontosabb pszichológiai problémává válik a számára. Ezeket a problémákat sem elkerülni, sem az adott időben, illetve a rendelkezésére álló, szokványos problémamegoldó eszközeivel megoldani nem tudja, melynek következtében a régi megküzdési stratégiák helyett új eszközök elsajátítása válik szükségszerűvé”. Az kizárólag rajtunk múlik, hogy az új stratégiák öndestruktív magatartásformák, vagy aktív és egészséges megküzdési módok lesznek! Ez tehát azt jelenti, hogy a krízishelyzet egyaránt magában hordozza a pozitív kimenetel, a megújulás, valamint a negatív irányú változás lehetőségét is!

Súlyos krízishelyzetekre, amikor az általunk érzékelt stressz túl intenzív és kívül esik az úgynevezett tolerancia ablakunkon (az a mennyiségű stressz, amit egészségesen el tudunk viselni és kezelni), alapvetően két pólus mentén reagálhatunk. Az egyik esetben a pszichés aktivációnk fokozódik, az idegrendszerünk készenléti állapotba kerül, a fenyegetés-detekciós rendszerünk túlreagál és az emóciók kontrollálhatatlanul elárasztanak minket. Szorongunk, feszültek, idegesek és ingerültek vagyunk. A másik lehetséges reakciónk ezzel ellentétben a pszichés aktivációnk csökkenésével, az érzelmek túlszabályozásával jár. Mintha deaktiválni szeretnénk őket, hogy ezzel védjük önmagunkat. Ebben az esetben inkább a tagadást választjuk, vagy teljesen lefagyunk, sőt talán el is felejtünk bizonyos eseményeket. A kontinuum bármelyik irányába mozdulunk is el, biztosak lehetünk benne, hogy eleinte fokozódik az érzékenységünk, mégpedig elsősorban a negatív információkra, illetve arra, hogy kapaszkodót keressünk.

A fentiek természetes reakciók, ezért most az a legfontosabb, hogy tudatosítsuk magunkban: nem baj, ha nem vagyunk folyton pozitívak, és ne csak egymással, de magunkkal is legyünk megértőek. A poszttraumás növekedést (pozitív irányú, pszichológiai változás, amely azután jöhet létre, hogy a személy valamilyen szerencsétlenséget, traumát élt át, és amely egy magasabb fokú pszichés működéshez vezet) vizsgáló kutatások szerint a fejlődés magában foglalja a negatív életesemény komponenseit is. A rossz emlékek ezáltal nem kerülnek elfojtásra, hanem valódi feldolgozás, a negatív életeseménnyel szembeni megküzdés történik. Nyugodtan jelöljük ki tehát azt a bizonyos „panasz időt”, és adjunk magunknak napi 10-20 percet, amikor átadjuk magunkat az aggodalmainknak. Aztán minden este gondoljuk át és akár írjuk is le, hogy – mindezek ellenére – „mi sikerült ma jól? Miért okozott jó érzést?”

A legfontosabb: ne felejtsük el, hogy minden krízis esély egy jobb állapot kialakítására! Még akkor is, ha most még nem ezt érezzük. Gondoljuk csak végig, milyen lehetőségek rejlenek a pandémia helyzetben. Felgyorsulhatnak bizonyos tudományos kutatások, fejlődhet az online munka és online tanulás/tanítás eszköztára is. Fejlődhet az emberek közötti együttműködés, az empatikus egymásra, és önmagunkra figyelés. Azaz a járvány egy esélyt ad arra, hogy az emberiség újfajta viszonyulást alakítson ki az élethez és az embertársaihoz.

A válasz a kérdésre: nem! Már fejlődünk! Meggyőződésem, mély hitem, hogy sokat fogunk tanulni ebből az időszakból.

K I T A R T Ó, eredményes tanulást kívánok mindenkinek!