Arról azonban kevesebb szó esik, hogy mi is ez a furcsa, szokatlan érzés, amit most érzünk és amelyre reagálunk? „Az egyik pillanatban szorongok, aztán nem akarom tudomásul venni, néha meg azt érzem, mintha csak egy rossz álom lenne és a végén csak teszem a dolgom, mert az élet, még ha máshogyan is, de megy tovább.”
Talán furcsának tűnik, de ez az érzés, ez a folyamat nem más, mint a gyász. Hogyan lehetséges ez? David Kessler szerint, aki a gyászfolyamat kutatását illetően napjaink egyik legfontosabb személyisége, ez azért lehetséges, mert a gyásznak nagyon sok fajtája létezik, és még a látszólag kisebb veszteségek is egy komoly gyászfolyamatot indíthatnak el bennünk.
De mit is gyászolunk most? A világ megváltozott, még ha csak átmenetileg is. Elveszítettük az elképzelésünket arról, amit eddig úgy definiáltunk, hogy normális. Elveszítettük a világba vetett bizalmunkat és biztonságérzetünket, elveszítettük a kapcsolódásunkat egymáshoz. Gyászoljuk, ami még be sem következett, félünk a jövőtől, a jövő veszteségeitől: vajon kiket és miket fogunk elveszíteni? Gyászolunk úgy, ahogyan talán még sosem: együtt, kollektíven.
Ha így van, akkor mit tudunk tenni? Hogyan gyászolhatunk „jól”?
Az első lépés, ha megértjük a gyászfolyamat stádiumait. Mielőtt azonban ezeket megismernénk fontos tudnunk, hogy nem lineáris folyamatról van szó, ami minden esetben ugyanabban a sorrendben történik. Egy korai, és általában az első reakció a tagadás: „Ez a vírus rám nem lehet hatással, nem veszélyes.” Aztán amikor kénytelenek vagyunk szembe nézni a valósággal, elönt bennünket a harag: „Arra kényszerítenek, hogy itthon maradjak, és felborítják az egész életemet, mindent, amit szeretek csinálni.” Az intenzív érzelmeink csillapodásával, elkezdünk alkudozni: „Rendben, 1-2 hétig itthon maradok és aztán minden helyreáll, igaz?” Ezt követően, amikor szembesülünk azzal, hogy a helyzet valószínűleg tovább tart, mint reméltük, a legtöbben átéljük a szomorúság, a kilátástalanság, a depresszió érzéseit: „Nem tudom, mikor lesz ennek vége, az egész olyan fárasztó, kilátástalan és értelmetlen.” Végül, ha képesek vagyunk megengedni magunknak, hogy végig járjuk ezt az érzelmi hullámvasutat, eljuthatunk az ötödik fázishoz, azaz az elfogadáshoz: „Rendben. Akkor kitalálom, hogyan tovább.”
„Bár a halál fizikailag elpusztítja az embert, annak tudata megmenti őt.” (Irvin D. Yalom)
Ne felejtsük el, hogy ez egy átmeneti állapot. A történelmünk azt mutatja, hogy jó az a megoldás, amit most teszünk, és túl fogjuk élni. És a legfontosabb: valószínűleg egyénileg és kollektíven is meg fogjuk találni ennek az egésznek az értelmét. Ugyanis a gyászfolyamat hatodik és egyben utolsó fázisa ez. Az értelem megtalálása! Jó jel, hogy erre már most – viszonylag az elején – is láthatunk, hallhatunk, sőt a bőrünkön is érezhetünk példákat: az oktatás és a technológia folyamatosan fejlődik, hogy újra kapcsolódni tudjunk egymáshoz, tanulni tudjunk egymástól. Újraértékeljük a hosszú séták, a mozgás és a természet szerepét az életünkben. Végül: vajon észrevesszük-e, hogy mindeközben a bolygónkat komoly mértékben veszélyeztető légszennyezettség folyamatosan csökken?
„Emotions need motion” – Az érzelmeknek mozgás kell. (David Kessler)
Amit tehetünk, hogy egyensúlyt találunk a negatív érzéseink és a gondolataink között, és elfogadjuk, hogy amit átélünk, az a gyász. Amikor szorongunk, természetes, hogy a lehető legrosszabb kimenetelt képzeljük el. A cél mégsem az, hogy ignoráljuk vagy elűzzük ezeket az érzéseket. Ugyanis, az érzéseinket, érzelmeinket a testünk produkálja, akkor is ott vannak, ha nem akarjuk. Éppen ezért téves az a hiedelem, hogy nem szabad a negatív érzéseket átélni. Éppen az ellenkezője igaz: akkor tudunk átlendülni egy érzésen, ha képesek vagyunk megnevezni és ezáltal átélni. A mi dolgunk tehát az, hogy adjunk magunknak néhány percet, hogy megéljük ezt az érzést, a félelmet, a haragot és a szomorúságot. Ha ezt megengedjük magunknak, akkor az érzések kontrolláltan fognak áthaladni rajtunk, utat engedve a következőknek. Így képesek lehetünk erőt meríteni belőlük, anélkül, hogy a saját érzelmeink áldozatává válnánk.
„A fájdalom tehát szükségszerű, de szenvedni nem kötelező.” (Murakami Haruki)
Természetesen fontos, hogy az érzelmeinkkel való munka közben jól is tudjuk érezni magunkat. Ne hanyagoljuk el azokat a dolgokat, melyek örömet okoznak, éljük meg a jelenünk boldog pillanatait és fókuszáljunk arra, amit befolyásolni tudunk. Paradox módon ezt az is segíti, ha végig gondoljuk, hogy az eddigi életünkben milyen veszteségekkel kellett szembe néznünk és azokban az időkben mi segített továbblépni. Akár meg is rajzolhatjuk saját idővonalunkat: milyen fontos események és hogyan voltak ránk hatással az életünkben? A negatív élményeket általában sokkal intenzívebben éljük meg, de sokkal többet is tanulhatunk belőlük.
Végül, ez egy jó alkalom arra is, hogy fejlesszük az empátiánkat. Mindenki másként gyászol, más ritmusban éli meg ezeket az érzéseket. Legyünk türelmesek, és ne arról ítéljünk meg másokat, ahogyan most, a krízisben viselkednek! Hiszen a mostani helyzetben irreális azt elvárni önmagunktól és másoktól is, hogy ne éljük és érezzük át a gyász valamely stádiumát és érzéseit.
Hagyjuk magunkat gyászolni, aztán lépjünk tovább!
A Harvard Business Review cikke alapján összeállítva,
forrás: https://hbr.org/2020/03/that-discomfort-youre-feeling-is-grief
